A zseni és a villám

A zseni és a villám

hirdetés
opel grandland
Autósportban az Opel főként a túraautózásban alkotott maradandót, épp ettől még emlékezetesebb 1982, amikor megszerezték egyetlen rali-világbajnoki címüket – minden idők legjobb pilótájával.
Ha a rali történetéről esik szó, a közepesen tájékozottak is tudják, hogy 1982 és 1986 közötti rövid időszakra datálható a sportág legizgalmasabb, legvakmerőbb, leglátványosabb korszaka.

A B csoportos versenyautók olyan ugrásszerű változást hoztak a sportágba, amire sem előtte, sem azóta nem volt példa.

Bár józanul mérlegelve helyes döntés volt, hogy az FISA kitiltotta géposztályt a raliból, a turbómotoros, összkerékhajtású fenevadak minden mércét és viszonyítási alapot áthelyeztek, amelyekhez azután alternatív műszaki megoldásokkal, fenntarthatóbb és biztonságosabb módon nőttek fel a gyártók.
Az Opel is megépítette a maga B csoportos versenyautóját, a Manta 400-ast. A korszak – sőt, a sporttörténelem – legeredményesebb rüsselsheimi típusa azonban nem ez, hanem egy öregecske szedán: a hátsókerék-hajtású Ascona 400-as volt, amely 1982-ben az összkerékhajtású konkurenciával szemben egyéni világbajnoki címhez segítette Walter Röhrlt, minden idők legnagyszerűbb ralipilótáját, akit Niki Lauda csak úgy jellemzett: zseni négy keréken.
A történet az 1970-es végén vette kezdetét, amikor az Opel elhatározta, hogy ütőképes rali-versenyautót épít. Az alapot két kiforrott modell, a kétajtós Ascona szedán és a Manta kupé adta, a kétliteres szívómotort a brit Cosworth szállította, míg a külső és belső kialakítását a német Irmscherre bízták.
Az alapblokkról korán kiderült, hogy nem lesz ütőképes, ezért megnövelték a löketét, új hajtókarokat szereltek be, illetve a dugattyúkat és a főtengelyt kovácsolt alkatrészekre cserélték. A 16 szelepes hengerfejjel együtt félelmetesen erős motort kaptak: ez homologiációs (tehát közúti) változatában 144 lóerővel nyűgözte le az ügyfeleket, ám a versenyváltozatok 230 lóerősek voltak – akár 340 lóerőt is ki tudtak volna hozni a 2,4 literes blokkból, méghozzá feltöltés nélkül, ám a fejlesztők az extrém csúcsteljesítmény helyett a tartósságot választották, és ez kulcsfontosságúnak bizonyult a későbbiek szempontjából.
Az Ascona 400 1979-ben mutatkozott be, és stabilan, ha nem is kiemelkedően teljesített. Az elvárások persze hatalmasak voltak, hiszen az Ascona addigra már komoly nevet szerzett magának a rali világában: 1974 és 1979-ben egyaránt egyéni Európa-bajnoki címet hozott a márkának. A sikerből 1980-ban és 1981-ben csak villanások jutottak az Opelnek, ezért 1982-re igazi all-star csapatot hoztak össze. Főtámogatónak megnyerték a Rothmanst, az autókba pedig a kor legjobb pilótáit ültették. A finn különítmény – Henri Toivonen, Rauno Aaltonen és (a szezon utolsó futamán) Ari Vatanen –, valamint a brit Jimmy McRae mellett ott volt a csapatban az a két fiatal német versenyző is, akik a fent említett Európa-bajnoki címeket hozták a márkának: Jochi Kleint és Walter Röhrl.

A legnagyobb kérdés persze az volt, elég lesz-e a sztárstáb az összkerékhajtású konkurencia ellen. Az Ascona megbízhatósága ekkor már legendásnak számított, Röhrl stílusának pedig nagyon feküdt a klasszikus hátsókerék-hajtás. Már az évadnyitó Monte-Carlo-ralin kiderült, hogy ebből a párosításból akár valami nagyon jó is kisülhet: nem kevés drámai érzékről is tanúbizonyságot téve Walter Röhrl az utolsó napra hagyta a döntést, akkor viszont magabiztos vereséget mért ellenfeleire.

Innentől fogva az Opel és Röhrl mindig meghatározó tényezői voltak a bajnokságnak: még egy futamgyőzelem, valamint három-három második, illetve harmadik helyezés biztosította, hogy a szezon végén hatalmas előnnyel nyerje meg az egyéni világbajnokságot – méghozzá úgy, hogy Röhrl két ralin részt sem vett, mert nem szeretett azokon versenyezni. Már soha nem tudjuk meg, vajon képes lett volna-e Finnországban és Nagy-Britanniában is a csodára, és meg tudta-e volna akadályozni az összkerékhajtású Audi pontszerzését ezeken a versenyeken, amelyekkel végül ők nyerték meg a konstruktőri világbajnokságot.
Ami bizonyos, hogy a két klasszis egyszeri és megismételhetetlen párost alkotott. Röhrl ezt követően sem egyéni, sem konstruktőri bajnoki címet nem szerzett a rali-világbajnokságban, és az Opel sem aratott több babért a sportág felsőházában – annál sikeresebbnek bizonyult az Európa-bajnokságokon.
Walter Röhrl és az Opel Ascona 400 mindenesetre jókor, jó helyen találkoztak: 1982-es győzelmük volt az utolsó, amikor szívómotoros (és az utolsó előtti, amikor kétkerék-hajtású) modell tudott győzni a WRC-ben. Ezzel mindketten örökre beírták magukat a sportág nagykönyvébe.