Amikor Emile Rédélé 1920-ban saját megtakarításait felesége, Madeleine Prieur hozományával kiegészítette, és az így előteremtett tőkéből kibővítette autószerelő műhelyét, elégedetten dőlt hátra: biztos volt benne, hogy a Les Grands Garages de Normandie megfelelő megélhetést biztosít majd leendő gyermekei számára. Végtére is Emile elismert szakembernek számított, akit Louis Renault személyesen vett fel gyárába szerelőnek, majd később saját sofőrjeként alkalmazott. Nem sokat kellett várni a gyermekáldásra: 1922. május 17-én megszületett Jean Rédélé, a pár első gyermeke, akit két további fiú követett.
A második világháborúban bombatalálatot kapott és megsemmisült a műhely. Ennél is tragikusabb, hogy Madeleine unokaöccsei, Jacques és Roger Prieur árván maradtak, így őket is magukhoz vették. Emile minden erővel azon dolgozott, hogy a béke éveiben mihamarabb megnyithasson egy Renault-kereskedést, számításait azonban keresztülhúzta egy ambiciózus fiatalember – saját elsőszülött fia. Jean 1945-ben beiratkozott egy párizsi gazdasági főiskola gyorsított kurzusára, ahol egy év múlva le is diplomázott, méghozzá kiváló eredménnyel. Diplomamunkáját a Renault-márkakereskedések jövőjéről és vezetéséről írta, és a dolgozat egy példányát elküldte Pierre Dreyfusnek, a Renault második emberének. Az ifjú Rédélé gondolatai annyira meggyőzték a cég alelnökét, hogy az rábízta az eredetileg apjának szánt dieppe-i kereskedés vezetését.
Jean Rédélé már ekkor sem érte be azzal, hogy egyetlen lovat üljön meg: a szalon vezetése mellett katonai felszerelések felvásárlásával és továbbértékesítésével foglalkozott, kevés szabadidejében pedig egy Renault 4CV-vel indult el helyi autóversenyeken. A 4CV remek konstrukciónak számított, de távolról sem volt sportautó, Rédélé vele született tehetségével együtt azonban komoly eredményeket hozott az ifjú Jeannak. Ezekre a Renault motorsportosztályán is felfigyeltek, és felajánlották neki, hogy megvásárolhatja a rendkívül csekély darabszámban gyártott, kifejezetten versenycélokra fejlesztett, ezért méregdrága, ellenben kifinomult és ütőképes 4CV 1063 modell egy példányát. Ezzel az autóval még eredményesebb volt a raliversenyeken, bár az autóval közeli barátja, Louis Pons érte el annak legkiválóbb eredményét: az abszolút első helyezést az 1952-es Milla Miglián.
Rédélé és Pons kapcsolata a lehető legjobb volt, mégis, a családtagok úgy emlékeznek, hogy magázódtak egymással – már amikor egyáltalán beszéltek, hiszen mindkét férfi magának való, csendes ember volt. Szavak nélkül is egyetértettek azonban akkor, amikor az ötvenes évek elején minden félretett pénzüket felhasználva megszereztek egy szabadalmat, amely reményeik szerint nagyságrendekkel gyorsabbá tehette autójukat a versenyeken.
Rédélé és Pons kapcsolata a lehető legjobb volt, mégis, a családtagok úgy emlékeznek, hogy magázódtak egymással – már amikor egyáltalán beszéltek, hiszen mindkét férfi magának való, csendes ember volt. Szavak nélkül is egyetértettek azonban akkor, amikor az ötvenes évek elején minden félretett pénzüket felhasználva megszereztek egy szabadalmat, amely reményeik szerint nagyságrendekkel gyorsabbá tehette autójukat a versenyeken.
A 4CV 1063 jó autó volt, de drága és igen ritka, ami azt jelentette, hogy nem számíthattak rá hosszú távon. Rédélé ahelyett, hogy a motor teljesítményét növelte volna, a hajtáslánc hatásfokát igyekezett javítani, és ebben kulcsszerepet szánt az André-Georges Claude által tervezett ötfokozatú kézi kapcsolású sebességváltónak. A konstrukció maga volt a mennyország – már, ha valaki képes volt kezelni. Az autó gyári, háromfokozatú váltójának házában ugyanis csak úgy fért el a szerkezet, hogy filigrán elemekből építették meg, így ha valaki nem kezelte hímes tojásként, hamar tönkrement. Rédélé és barátai azonban finoman bántak vele, és így fürgén, finoman és gyorsan tudtak autózni kedvenc környezetükben, az alpesi szerpentineken.
Eljött az ideje a fejlesztés második lépcsőjének: a tömegcsökkentésnek. Jean Rédélé felkereste Torinóban a vele egyidős Giovanni Michelottit, és megkérte, hogy tervezzen egy kecses alumíniumkarosszériát a Renault 4 CV mechanikája köré. Jean, aki idő közben megházasodott, úgy szervezte meg a nászútját, hogy hazafelé átvehesse Torinóban az általa Renault Spéciale-nak keresztelt újdonság első példányát. Az autót szinte azonnal benevezte egy versenyre, ahol fényes győzelmet aratott. A következő két évben Rédélé és Pons egymás után nyerték a ralikat, miközben Michelotti már egy második Renault Spéciale-on dolgozott.
Jean Rédélé elképzelései azonban nem találkoztak felesége családjának ambícióival. Apósa, Charles Escoffier ragaszkodott ahhoz, hogy Rédélé egy akkoriban kifejlesztett innovatív technológia, az üvegszál-erősítésű műanyag karosszériák forgalmazójaként folytassa pályafutását. Eközben a Renault is megkereste, hogy átvegyék tőle a Renault Spéciale gyártásához szükséges sablonokat és szerszámokat, mert az Egyesült Államokban szerették volna gyártani és értékesíteni az autót. Jean Rédélé hatalmas diplomáciai érzékről tett tanúbizonyságot: nem utasította vissza kerek perec a nyilvánvalóan kivitelezhetetlen ötleteket, ehelyett felkérte Michelottit, hogy a Renault Spéciale átalakításával építse meg az első Rédélé Spéciale-t. Jean Rédélé azt remélte, hogy ezzel anyagilag és szakmailag egyaránt függetlenné válhat. Apósa azonban ekkorra már megrendelt huszonöt karosszériát a Carrosserie Chappe Frères et Gessalin műhelytől. Rédélé, hogy elkerülje a családi botrányt, eladta a Rédélé Spéciale egyetlen példányát barátjának, Jean-Claude Galtier-nek, ő maga pedig a Gessalin-féle Renault-val nevezett be az 1955-ös Milla Migliára, ahol második lett – az első helyet Galtier és a Rédélé Spéciale szerezte meg!
A következő évek Jean Rédélé és Charles Escoffier kényszerű együttműködésével teltek, az üzem elsősorban Rédélé higgadtsága miatt nem volt folyton hangos a veszekedéstől. Amikor azonban Escoffier egy kabriót rendelt Gessalintől, betelt a pohár: Rédélé szerint az autó formaterve unalmas volt, és tele volt olyan, pillanatnyi divat diktálta megoldásokkal, amelyek miatt gyorsan elöregedne. Rédélé azonban tudta, hogy kis manufaktúraként olyan modellt kell fejleszteniük, amelynek időtlen dizájnját apró módosításokkal éveken át frissen, aktuálisan tudják tartani. Ezért felkérte Michelottit, hogy ő is tervezzen neki egy kabriót. Ez lett az A106 Cabriolet, amelyből ugyan csak két példányt gyártottak, mégis, közvetlenül meghatározta a későbbi A108, majd az ikonikus A110 formavilágát.
Ezzel Jean Rédélé révbe ért: képes volt függetleníteni magát apósától, és saját jogán, elismert konstruktőrként folytathatta a munkát. Szinte teljesen magának élt, a munkán kívül semmivel sem foglalkozott, beleértve a családját is. Míg magánemberként magányosan, a világtól elvonulva élt, cégvezetőként különös kapcsolatot ápolt barátaival: mivel maximálisan megbízott bennük, és tudta, hogy maguk is jó autóipari és kereskedelmi szakemberek, sokuknak adott munkát, akár közvetlenül, akár beszállítóként. A legtöbb hasonló történet elkerülhetetlenül csalódással végződik, Rédéléhez azonban megmagyarázhatatlan rajongással ragaszkodtak barátai és ismerősei. Egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor megpróbálták volna kijátszani vagy becsapni. Ahogy egy ismerőse visszaemlékezéseiben fogalmazott: „Ha Jean Rédélé felkért minket valamire, legyen szó egy feladatról vagy egy vacsorameghívásról, akkor sem tudtunk nemet mondani, ha egyértelmű volt, hogy a kérése teljesíthetetlen. És ami az igazán megdöbbentő: valahogy mégis mindig megoldottuk, és a kedvére tudtunk tenni.”
Közel húsz éven át virágzott az Alpine, az 1970-es évek elején azonban az olajválság, az A310-es fejlesztése kapcsán felmerült nehézségek, valamint az új gyártóüzemmel járó anyagi és szakszervezeti problémák miatt Rédélé kénytelen volt megválni élete fő művétől. A sors iróniája, hogy mindez akkor történt, amikor az Alpine fennállása legjelentősebb sportsikereit érte el: 1973-ban megnyerte a rali-világbajnokságot, 1974-ben pedig az európai prototípus-bajnokságot. Ezt követően Jean Rédélé teljesen visszavonult a társasági eseményektől. Számos vállalkozásának – köztük hat Renault-kereskedésnek és egy sor autóipari alkatrész-beszállító vállalatnak – vezetése mellett kutyáinak és a vitorlázásnak szentelte idejét. 2003-ban még eleget tett egy felkérésnek, és részt vett az Alpine-márkaklub rendezvényén, négy évvel később pedig, 85 éves korában elhunyt.
„Jean Rédélé lenyűgöző ember volt” – nyilatkozta róla később Hubert d'Artemare, a Renault egykori marketingigazgatója. „Eleganciáját közvetlenséggel leplezte, ami azt a benyomást tette, mintha csak egy magányos úriemberrel volna dolgunk. Valójában azonban rendkívüli vezetői képességekkel megáldott szakember volt, aki nagy határozottsággal valósította meg elképzeléseit.”
„Jean Rédélé lenyűgöző ember volt” – nyilatkozta róla később Hubert d'Artemare, a Renault egykori marketingigazgatója. „Eleganciáját közvetlenséggel leplezte, ami azt a benyomást tette, mintha csak egy magányos úriemberrel volna dolgunk. Valójában azonban rendkívüli vezetői képességekkel megáldott szakember volt, aki nagy határozottsággal valósította meg elképzeléseit.”
