A Ford nyolc évvel ezelőtt példátlan kísérletbe fogott: elképzelte, mi volna, ha elérhetővé tenné ügyfelei számára mindazokat a kényelmi és esztétikai szolgáltatásokat, amelyek normál esetben csak a luxusautók vásárlói számára elérhetők. A Vignale egyedi koncepcióból valósággá, majd mára egész almárkává vált, amely hivalkodásmentes, megfizethető kényeztetésben részesíti a vásárlókat a kisautóktól a nagycsaládos utazójárművekig.
A Ford 2013-ban különleges tanulmányautót mutatott be. A Vignale a szó szoros értelmében nem volt önálló típus, a bevezetés előtt álló Mondeo előtanulmányára épült. Kidolgozása, részletei, anyagfelhasználása és szolgáltatásai azonban egyértelművé tették, hogy többről van szó egyszerű felszereltségi szintnél. Egy évvel később aztán a megújuló Ford S-Max sportos buszlimuzinból is elkészült a Vignale-átirat – ekkor még mindig koncepciójármű formájában –, a fogadtatás pedig, ha lehet, még kedvezőbb volt, mint a limuzin esetében.
A Vignale-tanulmányok koncepcióját egyszerre könnyű és nehéz megfogni. Egyszerű, ha a szemmel látható különbségekre gondolunk: egyedi külső stílusjegyek, exkluzív kárpitozás, gondosan megvalósított, igényes részletek teremtenek olyan környezetet, amelyben nem csorbul az alapmodell kifinomult ergonómiája és funkcionalitása, hangulatában viszont sokkal többet, igényesebbet, kényeztetőbbet kínál. Ugyanakkor – és ezzel már a színfalak mögé lesünk be – nagyon pontosan kell meghatározni ennek az esztétikai többletnek a mértékét: ha túl kevés, nem lépünk át a gazdag felszereltség határán, de az sem jó, ha túlzásba esünk, és cicomává aljasul az igényesség.
A felső kategóriás Mondeo és S-Max modelleknél megvolt az autóipari hagyománya a luxuskivitelnek. A Ford azonban komolyan gondolta a fényűzés demokratizálását, így a városi kisautó Fiesta, az alsó-középkategóriás Focus, majd a márka két szabadidőjárműve: a kompakt Kuga és a középkategóriás Edge is megkapta a maga kategóriájához mérten lenyűgöző kivitelt. A fent említett mértéktartás már csak azért is fontos kitétel, mert a Fordnak arra is ügyelnie kell, hogy a Vignale vevőköre is élvezhesse a márkához kapcsolódó olyan, járulékos előnyöket, mint a kiemelkedő használati érték vagy a kiváló értéktartás. A rosszul megválasztott, aránytalanul alkalmazott extrák egyrészt nem kihasználhatók – a masszázsülés például indokolt és örvendetes az ezer kilométeres utazásokra tervezet S-Max Vignale esetén, ám céltalan hivalkodás volna a városi Fiesta Vignale fedélzetén –, másrészt egyáltalán nem növelik az autó használtpiaci értékét. A tervezőknek tehát a racionalitás és a pompa határán egyensúlyozva kellett összeállítaniuk minden egyes modellt – nem véletlen, hogy a Fordnál rövidebb múlttal, kisebb tapasztalattal bíró autógyártók nem mertek belépni ebbe a nagyon szűk, de annál izgalmasabb piaci szegmensbe.
A méretosztálytól függő felszereltség mellett persze van egy sor jól azonosítható stíluselem, amely összeköti a Vignale család tagjait. Mielőtt azonban ezeket sorra vennénk, érdemes megismerni a név eredetét. A Vignale karosszériaépítő műhelyként alakult 1948-ban, Olaszországban. Alfredo Vignale apja műhelyében tanulta ki a szakmát, majd amikor szabadidejében kabrióvá épített át egy olasz kisautót, felfigyelt rá a helyi autóipar. Hamarosan független tanácsadóként szerzett nevet magának, és közben olyan márkáknak tervezett és épített egyedi karosszériákat (elsősorban versenyautókhoz), mint a Ferrari és a Maserati.
A hatvanas évek végén megkezdődött a Vignale nemzetközi terjeszkedése, az Olaszországban ünnepelt stúdió német, brit és japán márkák megbízását is elfogadta. Az üzlet virágzott, a gazdasági környezet azonban ezzel együtt sem kedvezett az apró, független vállalkozásoknak, Alfredo ezért 1969-ben eladta cégét a DeTomasónak. Napokkal később közúti balesetben életét vesztette, így nem kellett megélnie, ahogy az új tulajdonos hanyatlásában magával rántja élete munkáját. Az enyészettől a Ford mentette meg a Vignale márkát, amikor 1972-ben megvette azt a levegőért küzdő DeTomasótól. Rendkívüli előrelátásról tanúskodott ez a lépés, hiszen a globális vállalatnak valójában nem volt szüksége az egzotikus nevű, kiváló referenciákkal rendelkező márkára. Két évtizeddel később a Ford akkor portfóliójának koronagyémántja, az Aston Martin lélegzetelállító szedánkoncepciójához használta fel a nevet, majd 2004-ben a leendő Ford Focus CC keménytetős kabrió előtanulmánya mutatkozott be Focus Vignale néven. Mindkettő egyedi alkalomnak bizonyult azonban, és utólag elmondhatjuk, hogy a Ford jó döntést hozott: ahogy annak idején Alfredo Vignale pályája legelején különleges, egyedi, stílusos autót épített egy kiválóan megtervezett, de szerény, tömegpiaci modellből, úgy vált a patinás név mára a mindennapi luxus, az észszerű használati értéket némi kényeztetéssel és nagy adag igényességgel megfűszerező kivitel szinonimájává.
Noha az előbb elmondottakkal összhangban minden Ford Vignale modell egyedi, vannak bizonyos stíluselemek, amelyekkel mindegyiküknél találkozhatunk. Ilyenek a típusfeliratok, amelyek a karosszéria kulcsfontosságú pontjai mellett a küszöbbetéteken is megjelennek. Említhetjük a nemes anyagokat, amelyek diszkréten, csak a hozzáértő szem által értékelhetően díszítik a belső teret. Ilyen a különleges mintázatú, kiváló minőségű öltésekkel varrott bőrkárpitozás, amely színében, anyagában és tapintásában egyaránt a legszínvonalasabb prémiummodelleket idézi. Beszélhetünk az egyedi lökhárítókról, küszöbtoldatokról, ködfényházakról és légbeömlőkről, amelyek sportos eleganciával vértezik fel a modelleket. És, hogy a legizgalmasabbat hagyjuk a végére, ide tartozik a krómozott hűtőmaszk is, amelynek különleges mintázata valójában mívesen rajzolt V-betűket formáz, élő mementójaként annak, hogy a Vignale névben nem egyszerűen szépség és igényesség, hanem több mint hetven év tapasztalata, büszkesége, autók iránti rajongása és elhivatottsága tükröződik.
