A Spring képében a Dacia a piac legolcsóbb teljes értékű elektromos személyautóját mutatta be Európában, így Magyarországon is. De vajon mire elég a mindennapokban a 44 lóerő és a 373 centiméteres hossz?
Az elektromos autók az elmúlt tíz évben fantasztikus fejlődési görbét írtak le. Kezdetben picik voltak, gyengék és igen drágák, aztán egyre nagyobbá és erősebbé váltak, miközben az áruk még magasabbra szárnyalt. A folyamat harmadik lépcsője – azaz a jól használható, teljes értékű, mégis megfizethető villanyautó megjelenése a piacon – egyelőre várat magára. Van azonban egy modell – ha úgy tetszik, a kettő és feledik lépcsőfok –, amelynél eddig egyetlen más típus sem került közelebb ahhoz az ideálhoz, ami az átlagember számára is érdekessé teszi az elektromos közlekedést.
A Dacia Spring ugyanis jóformán az egyetlen olyan villanyautó, amelynek alkotói nem akarták minden áron értelmetlenül nagy számokkal lenyűgözni a vásárlókat. A nagy motorteljesítmény, a szupersportkocsikat megszégyenítő gyorsulás ugyanis rengeteg energiát emészt fel, amihez nagy méretű akkumulátorra van szükség. A nagy akku jelentősen növeli a jármű tömegét, melynek mozgatásához így még több energiára van szükség – mire észrevennénk, beléptünk egy olyan ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kiszállni.
A Dacia mérnökei ezért eleve bele sem szálltak ebbe a spirálba. Tudatosan az európai nagyvárosok forgalmának dinamikájához, pontosabban annak hiányához tervezték a Springet. A sármos autócska nem egészen 6 másodperc alatt eléri a városban engedélyezett 50 km/óra sebességet, így harmonikusan lépést tart a forgalommal. A 125 km/óra végsebesség azt jelenti, hogy a nagyvárosok körgyűrűin, elkerülő útjain, a központot az alvóvárosokkal összekötő gyorsforgalmi utakon is felveszi a tempót az autó.
Az az önmérséklet, amit a villanymotor 44 lóerősre hangolásával, a rögzített áttétel megválasztásával gyakoroltak a tervezők, rengeteg előnnyel jár a mindennapokban. A kis teljesítmény miatt a mindössze 27,4 kilowattórás akkumulátorban tárolt energia nem csak papíron, de a valóságban is elegendő 200 kilométerre, ráadásul mivel apró az akkumulátor, az autó összességében is nagyon könnyű maradhatott. Tömege nem éri el az egy tonnát, ami hozzájárul a takarékos üzeméhez, az pedig a kedvező hatótávolsághoz – a Dacia nem megtörte, hanem megfordította az ördögi kört, és egymást erősítő előnyökkel vértezte fel a piac legolcsóbb villanyautóját. Pontosan olyan autót alkotott tehát, amit a Daciától elvárunk: némi elméleti kompromisszum árán egy magas használati értékű, olcsón és egyszerűen üzemeltethető, nem mellékesen viszont rendkívül vonzó, barátságos és vidám megjelenésű gépkocsihoz jutunk, amely szűk fordulókörével, hosszú rugóútjaival és parányi méreteivel magabiztosan uralja azt a környezetet, ahová tervezték: a várost.
