A legtöbb ember számára a Suzuki a problémamentes, mindig megbízható, gazdaságos mobilitás szinonimája. A történelem során azonban akadtak olyanok is, akik egészen más értékeket kerestek és találtak a Suzuki kínálatában. Jöjjenek a Suzuki motoros sportautók.
Egy modern autó akár harmincezer alkatrészből áll. A legbonyolultabb és legfinomabb fődarab mind közül kétségtelenül a motor: nem véletlen, hogy az egzotikus manufaktúrák többsége egyedi fejlesztésű autóiba is más gyártótól megvásárolt, kipróbált, kiforrott erőforrást szerel. Alább három olyan, eltérő karakterű típust veszünk sorra, amelyekhez gyártóik a Suzukitól szerezték be az motort. Közös jellemzőjük a kis tömeg, a megbízható működés és az a fajta robusztus tervezés, ami akár egészen jelentős teljesítménynövelést is lehetővé tett a fejlesztők számára.
Mazda Autozam AZ-1
A japán autógyártók kreativitását soha nem korlátozták a szigorú szabályozások, így a mikroautók (kei car) limitált lehetőségeiből is igyekeztek kihozni a maximumot. Ennek tökéletes példája az eredeti Suzuki Jimny vagy az 1991-ben bemutatott Suzuki Cappuccino. Az már kevésbé közismert, hogy az utóbbi kedvéért a Suzuki fiókba dugott egy másik, rendkívül ígéretes projektet: a középmotoros RS/1 sportautót. A japán autógyártók közötti hagyományosan szoros együttműködésnek köszönhetően azonban a Mazda megmentette az RS/1 koncepcióját, és saját (pontosabban az alája tartozó Autozam márka) neve alatt a sorozatgyártásig fejlesztette azt. A szárnyas ajtós, gülüszemű AZ-1 minden idők egyik legmegdöbbentőbb japán mikroautója volt. A Mazda költségtakarékossági okokból a lehető legtöbb alkatrészt átmentette az eredeti Suzuki-projektből, így azt az F6A erőforrást is, amellyel egyébként a Cappucinót (és tucatnyi más, korabeli kei cart) is szerelték. Egzotikus megoldásai miatt az AZ-1 szűknek és drágának bizonyult, ezért gyártását két év után beszüntették – ma, harminc évvel később azonban pont ennek köszönhetően számít kultikus modellnek. Különösen igaz ez arra a pár száz darabra, amelyet Suzuki-emblémával, Cara néven hoztak forgalomba.
Caterham Seven
Amikor a brit Caterham 1973-ban megmentette az enyészettől a nyugdíjazásra ítélt Lotus Sevent, hogy saját neve alatt gyártsa tovább a minimalista konstrukciót, senki nem sejtette, hogy még ötven év múlva is gyakorlatilag változatlan formában fogják forgalmazni a kétüléses sportkocsit. Mint ahogy azt sem, hogy negyven évvel később, 2013-ban épp egy Suzuki motorjával tér vissza gyökereihez az örök klasszikus. A Super Seven lényege mindig is a rendkívül csekély tömeg volt, ami szerény teljesítményű erőforrásokkal társítva is fenomenális vezetési élményt biztosított – a kettő együtt pedig mindezt meglepően megfizethetővé tette. Az évek során azonban a Seven egyre erősebb motorokat kapott, és ezzel pont az átlagemberek számára is élvezhető, mindennapos öröm veszett el belőlük.
A Caterham ezért negyvenedik születésnapját a Seven 160 bemutatásával ünnepelte: a könnyű autó orrába egy japán belpiacos kei car kétharmad literes turbómotorját szerelték. A parányi háromhengeres teljesítménye a brit sportmérnökök kezében a gyári 64-ről 81 lóerőre nőtt. Az autó nem egészen 7 másodperc alatt gyorsult 100 km/órára, végsebessége elérte a 160 km/órát. A minimális szélvédelmet kínáló roadsterben már ez is fenomenális élményt jelentett – 5 liter alatti átlagfogyasztás mellett. A Seven 160 nemcsak azonnali sikernek bizonyult, de tartósnak is: három évvel később a márka hatvanadik születésnapjára épített, a másfélszeres áron kínált Seven Sprintbe is ugyanezt a motort szerelték, és a 60 darabos limitált széria egy hét alatt elfogyott. 2017-ben SuperSprint néven 96 lóerős csúcsverzió készült belőle, múltidéző, szögletes orrkialakítással – ez a széria nem hét nap, hanem hét óra alatt fogyott el!
A Suzuki-motoros Caterham a mai napig kapható. Két éve még sportverzió is készült belőle, a Caterham 170R, amely ötfokozatú sebességváltót, feszesebb felfüggesztést, versenyüléseket és négypontos öveket, Momo sportkormányt, valamint részlegesen önzáró differenciálművet kínált. Jelenleg Super 600 néven elérhető a konstrukció, ugyanannak a háromhengeres blokknak a 85 lóerőre hangolt verziójával. A 440 kilós (!) autócska ma anakronisztikusabb, mint valaha, ám pont ez teszi feledhetetlenné és pótolhatatlanná.
Radical
Listánk harmadik szereplője kakukktojás, hiszen motorja nem gépkocsiból, hanem motorkerékpárból, a Suzuki Hayabusából származik. Az 1999-től gyártott Hayabusa volt az első sorozatgyártású motor, amely 300 km/óra feletti végsebességre volt képes, és ez a tény önmagában a világ egyik legkívánatosabb konstrukciójává tette. 1300 köbcentiméteres, 175 lóerős erőforrására az autóiparban is felfigyeltek. Így tett a brit Radical is, amely közúti használatra engedélyezett versenyautóival szerzett nevet magának. Abszolút legsikeresebb modelljük a 2001-ben bemutatott SR3 volt, amelyben egy 260 lóerőre tuningolt Suzuki-blokk dolgozott, alig több mint 3 másodperc alatt repítve 100 km/órára a könnyű szerkezetet. Később teljesen elveszítették józan ítélőképességüket a fejlesztők: két Hayabusa-motort közös főtengelyre illesztve 2,7 literes V8-as erőforrást konstruáltak, amely akár 445 lóerőt adott le. Az ezzel felszerelt Radical SR8 korának egyik leggyorsabb szériaautója volt: egy különleges kivitelű példánya 2009-ben 6 perc 48 másodperc alatt teljesítette a Nürburgring északi nagykörét.
