Amikor a Ford átírta a Forma-1 történetét

Amikor a Ford átírta a Forma-1 történetét

hirdetés
uj-ford-ranger-fekvo
A Ford az F1 történetének harmadik legsikeresebb motorbeszállítója, erőforrásai 176 nagydíjgyőzelmet, 10 konstruktőri és 13 egyéni bajnoki címet értek el. Első erőforrásuk új fejezetet nyitott a sportág történetében.
A Ford motorsporttörténete elválaszthatatlan a V8-as motoroktól. Ott voltak a Le Mans-i 24 órás futamot 1966 és 1969 között uraló GT40 nyolchengeresei (az első két évben 7,0 literes, a második kettőben 4,9 literes lökettérfogattal). Ugyanebben az időszakban az észak-amerikai Trans-Am szériában és az Indy 500-as futamon szintén domináltak a Ford V8-asai. Hamarosan újra versenypályán bizonyíthat a kék ovál V8-asa.

A hosszútávú világbajnokságban (WEC) 2027-től induló versenyautójuk győzelmi esélyeit szintén egy V8-as, egy 5,4 literes Coyote erőforrás javítja. Habár cikkünk illusztrációi között ennek a vadonatúj, egyelőre titkos paraméterekkel rendelkező motornak a képei is fellelhetők, történetünk nem erről az erőforrásról szól, hanem arról a V8-asról, amellyel a Ford első nekifutásra a Forma-1 élvonalába katapultálta magát.
A motor 1967-ben, legelső versenyén futamgyőzelmet aratott, egy évre rá egyéni és konstruktőri címet hozott Graham Hillnek és a Lotusnak. 1983-ig bezárólag a Ford-Cosworth DFV blokk 155 nagydíjon aratott győzelmet, 12 egyéni és 10 konstruktőri bajnoki címet ért el, olyan istállókat segítve hozzá a diadalhoz, mint a Lotus, a Matra, a Tyrrell, a McLaren, a Williams és a Brabham. A történet még 1965-ben kezdődött, amikor a Ford motorsport-tevékenységekért felelős igazgatója felkérte Keith Duckworth-öt és Mike Costint (azaz a Cosworth-öt) két erőforrás kidolgozására.
A Forma-2-es szériához 1,6 literes, soros négyhengeres motort terveztek (ez volt a négyszelepes, A szériás motor, angol rövidítésével FVA), míg a Forma-1-be 3,0 literes V8-ast képzeltek el, mégpedig két módosított FVA közös főtengelyre építésével – így született meg a Double Four Valve, azaz DFV motor. A DFV négyszelepes hengerfeje akkoriban még újszerű megoldásnak számított a Forma–1-ben, és jelentős szerepet játszott a konstrukció későbbi sikerében.
A motor bemutatkozása parádésan sikerült. Habár a Lotus-Ford pilótája, Jim Clark csak röviden tudta kipróbálni az erőforrást, a kiváló konstrukció és Clark felülmúlhatatlan tehetsége (minden idők egyik legeredményesebb F1-pilótájaként 1968-ban bekövetkezett haláláig 2 világbajnoki cím, 25 futamgyőzelem, 33 pole pozíció és 28 leggyorsabb kör fűződött a nevéhez) azonban átsegítette ezen a hátrányon. A zandvoorti Holland Nagydíj féltávjánál 11 másodperces előnnyel autózott az élen, és végül 171,375 km/óra átlagsebességgel nyerte meg a futamot. Utoljára tizenhárom évvel korábban fordult elő, hogy egy vadonatúj motorkonstrukció F1-futamot tudott nyerni, és ez a győzelem megalapozta a DFV V8-as későbbi karrierjét.
A fent felsorolt Forma-1-es diadalok mellett a DFV-blokk megszerezte a motorsport nagy becsben tartott hármas koronáját, azaz győzelmet aratott a Monacói Nagydíjon, a Le Mans-i 24 órás futamon, valamint az Indy 500-on. A történetet egyébként az ásta elő a Ford archívumából, hogy hároméves előkészítést követően az idei szezonban ismét fut olyan motor, amelynek megépítésében szerepet játszott a Ford: Red Bull Ford Powertrains erőforrásához a Red Bull Powertrains adta a mechanikus alapot, míg a Ford a villanymotor, az akkumulátor, a hajtáslánc-vezérlés és egyéb fő komponensek fejlesztésében vállalt oroszlánszerepet.
Cikkünk írásakor, a szezon féltávjánál a konstrukció erősnek és megbízhatónak bizonyult, a csapat a negyedik helyről ostromolja a dobogót. Ennél azonban talán beszédesebb, hogy a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) hivatalos értékelése szerint jelenleg a Red Bull-Ford belső égésű motorja a legerősebb a mezőnyben.. Ez nem holmi bemondás, ugyanis ez határozza meg, hogy az év további részében ki mennyit költhet a fejlesztésekre, így  aztán a többi csapat kap némi könnyítést, amellyel esetleg beérhetik a Red Bull-Ford motorját.