Egyetlen autógyártó sem épít és ad el annyi színpompás autót a világon, mint a Renault. A vállalat tudatosan kerüli az unalmast, és keresi az önkifejezés újabbnál újabb módjait. A vidám esztétika filozófiája egy közel hetven évvel ezelőtti találkozással kezdődött.
A második világháború után a megmaradt gyártósorokon, a fellelhető nyersanyagokból indult újra az európai autógyártás. A gyártók és a vásárlók örültek, hogy egyáltalán készülnek automobilok – az esztétikai és kényelmi szempontok sokadrangúvá süllyedtek. Félő volt, hogy Európa végképp hozzászokik a színek hiányához, amikor egy párizsi dizájner, Paule Marrot szenvedélyes levelet írt a Renault akkori vezetőségének. Arra biztatta őket, hogy autóikkal lopjanak egy kis vidámságot az ügyfelek életébe, tegyék színpompássá az utcaképet, ruházzák fel erőteljes személyiséggel típusaik belső terét. A lépésváltást olyannyira szívügyének tekintette, hogy felajánlotta segítségét a folyamat elindításához.
Paule Marrot a húszas években szerzett nevet magának, amikor elnyerte a Párizsi Világkiállítás nagydíját. Saját stúdiót nyitott, textil- és tapétatervei rendkívüli népszerűségnek örvendtek, amikor pedig a világháború után ismét munkához látott, az Egyesült Államokban is elégedett ügyfeleket szerzett magának. Tengerentúli látogatásai során nagy hatással voltak rá az amerikai autóipar harsányan színpompás újdonságai, és rájött, hogy Európának is erre van szüksége – persze visszafogottabb, ízlésesebb, kifinomultabb formában. A Renault vezérigazgatója, Pierre Lefaucheux (akit a General Motors vezetőjével folytatott korábbi beszélgetése már érzékennyé tett a színek iránt) azonnal ráharapott Marrot ötletére, és felkérte, hogy működjön közre az ekkor már a bevezetés küszöbén álló Dauphine munkálataiban.
Az innovatív autóhoz nem kevesebb mint harminc különböző pasztellárnyalatot tervezett, és ezekhez extravagáns neveket is társított. Ez a példátlan változatosság kétségtelenül hozzájárult a Dauphine sikeréhez. Marrot azonban nem állt meg ennyinél: a legnagyobb párizsi divatházakkal együttműködésben olyan textileket tervezett, amelyek színükben és mintázatukban jól harmonizáltak a fényezési opciókkal, maroknyi csapatával pedig létrehozott egy laboratóriumot, amelyben az egyes textilfajták színtartósságát és kopásállóságát vizsgálták. Ezzel megszületett a márka textil- és színtervező osztálya – ez a feladatkör épp olyan szokatlan volt abban az időben, mint az, hogy egy nő felelős beosztásba kerüljön az autóiparban.
Marrot nem csak színeket adott a Renault-nak, hanem a képességet, hogy a tónusokra és mintázatokra az egyes típusok személyiségének organikus elemeként tekintsen. Ezért kapott bohókás színpalettát a Renault Twingo a kilencvenes évek elején (fehérben például nem is gyártották az eredeti Twingót), és ezért döntöttek úgy húsz évvel később, a Renault Captur bevezetésekor, hogy a modellt eltérő színű tetőlemezzel is meg lehessen rendelni. A Captur ezzel valóságos forradalmat indított el az európai autógyártásban; a városi szabadidőjármű tíz példányából nyolcat ilyen kéttónusú kivitelben vásárolnak meg az ügyfelek!
Ezek után aligha meglepő, hogy a Renault számít a legszínpompásabb autógyártónak a világon: miközben továbbra is a fehér (38%), a fekete (19%) és a szürke (15%) a leggyakrabban választott árnyalat, a Renault ügyfelei sokkal szívesebben választanak az elegáns, fiatalos, barátságos vagy merész árnyalatok közül. Ez nem becslés: François Farion, a Paule Marrot által alapított részleg jelenlegi igazgatója szerint tíz százalékponttal több színes autót ad el a márka, mint bárki más a világon.
A fejlődés persze nem állhat meg, és Farion úr csapata folyamatosan új lehetőségeken és megoldásokon töri a fejét. „A jövő nem az egyszerű színekről szól, hanem a finom részletekről, kifinomult megoldásokról, a felületek, mintázatok és árnyalatok összhatásáról, vagy éppen kontrasztjáról” – árulja el a szakember, aki konkrétumokról ugyan nem beszélhet, de arra ígéretet tesz, hogy a Renault a jövőben sem követi, hanem formálja majd az autóipar divatját, ahogy teszi immár hetven éve.
